TIZENÖTÖDIK | KIMENŐNAP 2/2

Balázs Dóra

2014. 07. 06. vasárnap

Mikor visszaérkeztem a táborba, Kingáék még nem érkeztek meg, így egyedül kellett elütnöm az időt. Úgy döntöttem először visszamegyek a szobánkba és előveszem az egyik könyvemet, majd kiülök a partra olvasni, míg a barátaim megérkeznek. A faházban Jade és Tanya beszélgettek, mindketten mosolyogva néztek fel rám, mikor beléptem.

– Szia! – köszöntek egyszerre, én pedig kicsit meglepődötten, de azért viszonoztam a köszönést. Továbbra is engem néztem, ami nekem kezdett kicsit kínossá válni, ezért megköszörültem a torkomat, hátha észreveszik a helyzetet. Jade elpillantott rólam, de a másik lány továbbra is engem bámult, majd szólásra nyitotta a száját.

– Szóval… Elmondod, hogy mi ez a dolog köztetek Candice-el? – érdeklődött lelkesen Tanya, míg Jade dorgáló pillantást vetett rá.

– Tanya!

– Bocsi, de megveszek érte, hogy megtudjam! – vont vállat a barátnője, majd nagy, kérlelő szemekkel újra nekem szentelte a figyelmét.

– Nekem és Candice-nek történelmünk van… – jegyeztem meg szárazan. – Amit mellesleg szívesen kihagytam volna az életemből.

– Na, de mégis, mi van? – meresztette rám a szemeit Tanya, Jade pedig megbújva, de érdeklődve figyelt.

– Hát, az egész két éve kezdődött… – kezdtem bele, mert végül úgy döntöttem, szükségem lehet néhány szövetségesre és mivel Jade és Tanya mellettem szavaztam a „kit szeretünk jobban” szavazáson, így beavattam őket a háttértörténésekbe. Persze, a Cameronnal közös titkunkba nem avattam be őket; mindketten úgy tudják, hogy jelenleg nem vagyunk puszipajtások.

¥

– Akkor már értem, miért akartad megverni! – csettintett Tanya bólogatva.  –  És mindezt csak azért, mert összejöttél Liammel, akinek még csak nem is tetszett Candice?

– Hát, igen, nehezen tudja elfogadni, ha valaki nem őt választja… – forgattam a szemeimet, majd keresgélni kezdtem egy csomag gumicukor után a táskámban. Ha túl sokat gondolok Candice-re, az kicsit leszívja az energiámat, kell az utánpótlás.

– Nem sajnállak, Kislány. Ha kell erősítés, segítünk a földre küldeni! – ajánlotta a segítségét a magabiztosabb lány, míg Jade riadt szemekkel lökte meg őt.

– Tanya, nem verekszünk!

– Nyugi, megvagyok erősítés nélkül is, nem kell harcba állnod, Jade – vigyorogtam a megszeppent lányra, majd felmutattam a gipszemet. – Ezt nem görkorcsolyázásból szereztem. Második lettem a budapesti kick-box bajnokságon. Candice maximum a bevásárlószatyrai cipeléséből szerezhet izmokat. Bár, ha jobban belegondolok, biztos van arra is valami embere, aki kutyaként követi a plázákban.

Tanya és Jade is kuncogtak, aztán mintha megérezte volna, hogy róla beszélünk, Candice lépett be az ajtón. Kezében két bevásárlózacskóval. Tanya is megláthatta, mert felhorkantott, Jade pedig a fejét rázta felé – úgy látszik ő nagyon konfliktuskerülő. Candice nem nagyon foglalkozott velünk, csak egy lesajnáló pillantást vetett rám, majd el is tűnt. Én végre megtaláltam a gumicukros zacskómat, pont egy időben Kinga érkezésével.

– Hogyhogy nem hívtál, miután végeztél? – bökött az új gipszem felé a barátnőm magyarul beszélve, miközben a mellettem lévő ágy felé sétált.

– Meglátogattam a nagynéniméket – vontam vállat nyugodtan, és reméltem, hogy nem ismeri fel a hazugságomat. – Ti mit csináltatok?

– Elviseltük Candice-t – fújtatott egyet Kinga, majd levágódott az ágyára. – És azt a két hülyét, akik mellé szegődtek. Candice a pizzázóban salátát rendelt! El tudod te ezt hinni? Ki az, aki azok a finomságok helyett salátát rendel? Hát normális ez?

– Rég tudtuk, hogy nem az. Még ha csak salátát rendelne! Na, mindegy is. Már a neve említésétől csökken az energiaszintem – sóhajtottam, majd bekaptam egy gumicukrot, és megkínáltam a barátnőmet is.

– Lemegyünk a partra? Még van három óránk – ajánlotta Kinga, én pedig természetesen beleegyeztem. A gumicukromtól nem váltam meg természetesen, így azzal a kezemben indultam a barátnőm után. Mielőtt lementünk volna a tóhoz, összegyűjtöttük a fiúkat a faházból. Úgy el voltam foglalva a piros gumimacik keresésével, hogy beleütköztem valakibe és kis híján a földre huppantam. Mikor felpillantottam a zacskóból, Cameront találtam magam előtt.

– Kikerülhettél volna! – tártam szét a karjaimat a hatás kedvéért, mire ő a szemeit forgatta, de az ajkai megremegtek a visszafojtott mosolygástól.

– Ha te mondod… – felelt egyhangúan majd kikerült minket, és folytatta tovább az útját. Kinga persze nem hagyhatta szó nélkül Cameron egyik cselekedetét se, így ezt is kommentálta.

– Micsoda bunkó! – fortyogott, majd tovább indult a fiúk háza felé, én pedig követtem.

TIZENÖTÖDIK | KIMENŐNAP 1/2

Balázs Dóra

2014. 07. 06. vasárnap

Reggel hangtalanul készülődtem, mikor a többiek még aludtak. Már teljesen világos volt így hajnalban is, hiszen majdnem a nyár közepén jártunk. A gipszem ramaty állapotban volt, itt ott hiányoztak belőle darabok, ezért se szép látványt nem nyújtott, se kényelmes nem volt. Anyának inkább nem is újságoltam, mert szívbajt kapna valószínűleg.

A buszon alig volt pár ember, így leültem az egyik szabad kétszemélyes ülésre és a fejemet az ablaknak támasztottam. Igaz, csak egy órával korábban keltem, mint általában, de mivel amúgy is álmos szoktam lenni, most ez az érzés fokozódott. Ennek is volt köszönhető, hogy ha két utas nem kezd egymással vitatkozni a megállóban, ahol le kellett szállnom, száz százalék, hogy fent maradtam volna a buszon. Hullaként lépkedtem le a járműről, és néztem körbe. Mielőtt elindultam az egyik irányba, észrevettem a két utcányira lévő kórházat, így előszedtem a mobilomat.

– Hmm? – hallatszott a vonal túlsó végéről Cameron morgása, amint válaszolt a hívásomra.

– Felkeltettelek? – kérdeztem rá az amúgy nyilvánvaló dologra, a válasz pedig egy igenlő motyogás volt. – Oké, akkor találkozunk a kórházban. Újra kell gipszeltetni a kezemet.

– Mi van??? – élénkült fel hirtelen Cameron. – Milyen kórház, milyen gipsz? Mit csináltál?

– Nyugi, semmi komoly, csak a víztől mállik – nyugtattam meg, hogy nem a Jackass-ben szerepeltem, csak egy kis baleset történt.

– Oké, nem sokára ott vagyok, és elmondod – felelte, majd bontotta a vonalat. A kórházba beérve eligazítottak, elkérték az irataimat, majd leültettek a váróba. Cameron akkor futott be a rendelőbe, mikor engem behívtak, így egyenlőre nem tudtam neki mondani semmit. A bent lévő orvosnak viszont annál többet. Mikor nem engem beszéltetett, saját magáról és a családjáról beszélt. Alig akart kiengedni az ajtón, mikor kész lett a gipszem, de megnyugtattam, hogy egy hét múlva valószínűleg látjuk egymást. Így végre búcsút inthettünk.

– Szóval, mit is műveltél? – érdeklődött Cameron az új gipszemet szemlélve. Szerencséje, hogy nem látta teljesen a régit.

– Fürödtem a tóban – magyaráztam meg egy mondatban, mire Cameron szemöldöke a magasba emelkedett.

– Gipszben bementél a tóba?

– Nem önszántamból – feleltem, miközben kifelé tartottunk a kórházból. – Seth bedobott a tóba, én meg teljesen megfeledkeztem a gipszemről, így egy kicsit elidőztünk a vízben.

– Remélem, nem akarod, hogy erre mondjak akármit is… – vigyorgott rám, majd mikor kiértünk a levegőre, átkarolta a derekamat, és maga felé fordítva megcsókolt.

– Visszamegyünk hozzánk, jó? – kérdezte, ahogy kiértünk a kerítésen kívülre.

– Tökéletes – feleltem szorosan markolva a kezét. Szótlanul sétáltunk egymás mellett a járdán, de nem volt ellenemre kicsit sem. Szerettem vele lenni és, ha mellettem volt, nem érdekelt, hogy beszélünk-e vagy sem.

A kórháztól körülbelül negyed órányira volt Cameronék háza, így hamar odaértünk. Míg én a cipőmet vettem le – Cameron csak lerúgta magáról, ő otthon volt – a barátom a konyhába sétált.

– Éhes vagy? – dugta ki a fejét a helyiségből. Eddig nem nagyon gondoltam a hasamra, de most, hogy Cameron megemlítette, érezni kezdtem a kaja hiányát. A tegnapi vacsorát sem igen sikerült befejeznem.

– Eléggé – válaszoltam a kérdésre, miután én is a konyhába léptem. A kinyitott hűtőn teljesen látszott, hogy az itt élők nincsenek otthon – egyedül egy csomag sonka árválkodott az egyik polcon, valamint egy doboz sör az italtartóban.

– Ezeket vettem tegnap. Szerintem jobb lesz, ha elmegyünk reggelizni valahová – mondta, miközben becsukta a hűtő ajtaját. Egyetértettem vele, így visszavettük a cipőinket, és egy ajtózárás után kiléptünk az utcára.

– Hova megyünk? – érdeklődtem Cameron felé fordulva. Ujjaink ismételten összekulcsolódtak, és úgy sétáltunk egymás mellett.

– Attól függ. Szeretnél egy brit reggelit vagy beéred egy szendviccsel? – pillantott le rám vigyorogva. Mivel nem volt kedvem étteremben ücsörögni, a másodikat preferáltam inkább.

– Beérem egy szendviccsel.

– Reméltem is, mert az étterem a másik irányban van – bólintott elégedetten.

– Ebben az esetben meggondoltam magam, és szeretnék egy igazi brit reggelit enni – álltam meg az út közepén, ezzel visszahúzva őt is, így visszafordult felém.

– Ebben az esetben sajnálom, de szendvicset fogsz enni – felelte pimasz mosollyal az arcán, miközben közelebb lépett hozzám.

– Pontosabban te elmész szendvicset enni, én pedig megreggelizek az étteremben – kacsintottam rá, mire elkapta a derekamat, és egészen közel húzott magához.

– Szendvics? – kérdezte az ajkaimba suttogva. A közelségét még most sem tudtam megszokni, pedig már kerültünk jó néhány ilyen szituációba. De a szívem, mint mindig, most is hevesebben dobogott, a lélegzetem pedig elakadt. Barna szemei pajkosan csillogtak, azokba bámulva pedig, a szám sarka kis híján felfelé görbült. Azt azért nem!

– Mit kapok, ha elmegyek veled? – pislantottam fel rá, mire nem habozott tovább, megcsókolt. Nem tudom, meddig állhattunk az út közepén egymásba gabalyodva, de azt elmondhatom, hogy egy pillanata sem volt ellenemre. Az egésznek úgy szakadt vége, hogy ránk dudáltak.

– Héé! – hallatszott a kocsiból, aminek le voltak húzva az ablakai, és egy körülbelül velünk egyidős szőke hajú srác könyökölt ki. – Rég láttalak, nem abban a táborban lógsz?

Egyértelműen ismerték egymást Cameronnal, hiszen ismerte a tábort, valamint a barátom arcán sem láttam, hogy nagyon meglepődött volna. Ha egy idegen köszönt volna így rá, valószínűleg másképp reagált volna.

– Kilógtam – felelte, talán kicsit morcosan attól, hogy a srác megzavarta az előbbi akciónkat. Én kicsit kínosan ácsorogtam ott, ahol eddig is álltam, Cameron pedig kezet fogott a sráccal. A szőke srác mondott valamit neki, azt nem hallottam, mit, de gyanítom rólam esett szó, mert utána a barátom visszafordult hozzám.

– Ne szólalj meg! – utasított, mire kicsit furán néztem rá. Mi az, hogy ne szólaljak meg?

– Ő Dóri, a barátnőm – mutatott rám, bemutatva… – Ő pedig Wes, egy haverom, aki imádja a lányokat, akcentussal. – …Wesnek, aki egy kis túlzással, de csillogó szemekkel bámult rám. Én pedig megértettem Cameron „ne szólalj meg!” utasítását, a srác tényleg szerelmes lehet az akcentusokba.

– Akkor mehetünk is – fogott kézen Cameron, és a járda felé kezdtünk haladni, ugyanis eddig az út közepén sétálgattunk.

– Ne vigyelek el titeket? – kérdezte Wes a kocsiból, amivel mellettünk araszolt. Az arcomra fokozatosan szökött fel egy mosoly.

– Ne, kösz – felelte Cameron a szemét forgatva. Hát, aranyos a barátságuk, az tény.

– De tényleg, nem lenne gond… – erősködött tovább a szőke srác az autóból.

– Mondd, azt a részt hallottad, hogy a barátnőm?  Ne is próbáld felszedni! – szólt rá a barátom felé sem nézve. Nehezen tudtam visszafojtani a kitörni készülő nevetésemet.

– Mi van, ha bejön nekem? – súgtam a mellettem sétáló fiú fülébe vidáman, de ő ismét csak a szemét forgatta.

– Akkor ülj be mellé, és megeszem egyedül a szendvicset.

– Ennyi? Mert akkor be is ülök – húztam fel az orromat sértődötten. Illetve inkább csak tetettem, mert még mindig jól szórakoztam a mellettünk csigatempóban haladó srácon és az egész helyzeten.

– Dehogy szállsz, te velem akarsz szendvicset enni – válaszolta magabiztosan, így elindultam a kocsi irányába, hogy „beüljek”, de visszarántott, és átölelte a vállaimat, hogy még véletlenül se tehessek egy lépést se a jármű felé. – Wes, kopj le!

A fiú úgy tűnt, mintha kicsit berágott volna Cameronra, de az utóbbi nem nagyon vette magára.

 – Érdekes haverjaid vannak… – jegyeztem meg, amint az autó eltűnt a kanyarban. Cameron vigyorogva nézett rám, miközben lazított a vállam szorításán.

– És még csak eggyel találkoztál! – mondta szórakozottan a szendvicsbolt irányába sétálva.

Nagy Kinga

2014. 07. 06. vasárnap

Reggel a telefonom csörgésére keltem. Ez eddig oké lenne, ha a csengőhangom nem egy opera darab közepe lett volna, ami egy váltással egy heavy metal számba kapcsolt át. Amilyen gyorsan csak tudtam, kinyomtam. A szobában tartózkodó – és ezelőtt békésen alvó – lányok szebbnél szebb helyekre küldtek el engem, így nem győztem bocsánatot kérni. Ahogy a mobilom képernyőjére néztem, láttam, hogy nem az ébresztőm szólalt meg, hanem egy hívást kaptam, attól a személytől, akit egyből a csengőhangomhoz kötöttem. Tegnap ugyanis Seth és Liam elkérték a mobilomat, hogy „megnézzenek rajta valamit”, én pedig naivan oda is adtam nekik. Épp a beállításokba léptem volna, hogy átállítsam a csengőhangot, mikor a készülék újra rákezdett a zenére. Még mielőtt ismét elért volna a metal részhez, fogadtam Seth hívását.

– Ha azt hiszitek, ez vicces, akkor tájékoztatlak, hogy nem az! – szóltam bele mérgesen, mire a vonal végén kétféle nevetés is felhangzott. Az egyik Liamé a másik Sethé.

– Pedig biztos az lehetett – felelte a barátom, a feltételezhetően mellette ülő Liam pedig hozzátette, hogy „kár, hogy nem voltak ott”. – Na, de mindegy, a lényeg, hogy öltözz, mert nemsokára indulunk.

– Még azt akarod, hogy veled menjek a városba? – vontam fel a szemöldököm, bár ő ezt nem láthatta.

– Ha szeretnéd, veheted úgy is, hogy Liammel mész – ajánlotta fel a lehetőséget, válaszul szemet forgattam.

– Mert Liam jobb… – jegyeztem meg gúnyosan, mire a vonal végéről Liam felháborodottan szólalt föl, hogy „most miért őt bántom”. Inkább kinyomtam a hívást, mielőtt jobban belebonyolódtunk volna. Mivel éppen senki nem tartózkodott a mosdóban, bevittem a ruháimat, és felöltöztem, hogy indulhassunk a városba. Ahogy kinyitottam a ház ajtaját, rögtön megpillantottam a két fiút, akik egymást szívatták.

– Indulhatunk? – szakítottam félbe őket felvont szemöldökkel. – Ezt igennek veszem, gyerünk!

– Hogy bírod ezt a sok parancsolgatást, haver? – érdeklődött Liam viccelődve.

– Úgy tartja a mondás, hogy minden sikeres férfi mögött egy nő áll – jelentette ki Seth bölcsen, mire én elégedetten bólintottam.

– Ezt nem értem. Akkor Kinga most nem nő, vagy mi? Az egész életem egy hazugság? – kérdezte drámaian Liam.

– Ó, baszd meg! – vert barátja hasába Seth, de őt ez nem nagyon izgatta, továbbra is a poénján nevetett, míg a barátom mérgesen motyogta maga elé, hogy „ő igenis sikeres”. Miután mindketten lecsillapodtak, végre elindulhattunk a buszmegálló felé, hogy bemenjünk a városba. A megállóban lévő menetrend további húsz perces várakozást hirdetett.

Öt perce üldögéltünk a buszmegállóban kihelyezett váróban, mikor további felügyelők érkeztek, hogy utazást tegyenek a városba.  Hármuk közül egyikük se áll közel hozzám, így akaratlanul is horkantottam egyet megjelenésükre.

– Ez igazán nőies volt, gratulálok – kommentálta az esetet Candice, Bence és Eliot pedig elvigyorodtak helyeslésük jeleképpen.

– Örülj, hogy te vagy a legnőiesebb nő a világon, és fogd be! – forgattam felé a szemeimet, majd elfordultam, hogy ne lássam tovább azt az agyonvakolt fejét. Képtelenség felfogni, hogy ez a két fiú, hogy állhatott az oldalára.

– Bármerre is mennek, miután leszálltunk a buszról, nekünk ellenkező irányba kell mennünk! – osztottam meg a terveimet Liammel és Sethtel.

– Vettük, kapitány! – szalutált a kezével vigyorogva Liam.

– Ejthetnénk már ezt a témát? – morogtam, mert a tisztelgéssel feltételezhetően a parancsolgatós beszélgetésre utalt.

– Igenis, főnök – kacsintott rám, így inkább sóhajtva ráhagytam, és csekkoltam az órámat.

∞

A városba érve a megegyezésünk alapján a Candice-éktől eltérő irányába indultunk el. Bánatunkra összesen két órát tudtunk nélkülük eltölteni, mert a pizzázóban összefutottunk. A sors pedig úgy hozta, hogy az asztaluk közvetlenül a miénk mellett volt a helyhiány miatt. Ekkor a fejemet már majdnem az asztalba vertem. Ez ténylegesen akkor következett be, mikor szomszédos asztal rendelése megérkezett. Ki akart még most is kitűnni a tömegből? Persze, hogy Candice, aki egy pizzériában salátát rendel.

– Ne bámulj annyira, egy nő sosem vigyázhat eléggé a vonalaira! – osztotta meg bölcs gondolatait Candice. És ekkor történt az, hogy a fejem az asztalon csapódott.

– Kérlek, mentsetek ki innen! – könyörögtem Sethnek és Liamnek, akik csak nevettek rajtam. Pedig én komolyan gondoltam.

– Rosszul vagy? – kérdezte aggódva egy asztalunknál elhaladó pincér.

– Nem, jól vagyok, köszönöm – motyogtam a nőnek, aki erre bólintott, és elhaladt az asztalunk mellett.

– Felesleges itt is csinálnod a műsort – szólt ismét hozzám Candice gúnyosan, amin majdnem elnevettem magamat.

– Én is mondhatnám ugyanezt, de nem mondom, mert nem akarok veled többet beszélgetni.

Meglepő volt, de a továbbiakban nem szólt hozzánk, aminek nagyon örültem, mert úgy éreztem, ha még valamit kiejtene a száján, én leütném. És nem vicceltem, simán megtettem volna.

A pizzázó után végre elértünk a fagyizóhoz, és megvettük a jeges édességeket, amikre már olyan régóta vártunk. Ezeket nyalogatva ültünk le a téren lévő padokra, hogy aztán újult erővel folytathassuk a sétánkat.

 Balázs Dóra

Reggeli után visszafelé indultunk Cameronékhoz. Úgy terveztük, hogy visszafekszünk egy kicsit aludni, de végül két kontrollerrel a kezünkben végeztük, egymás ellen versenyezve ellen különböző videojátékokban.

– Ez nem fair! – kiáltottam fel, mikor a fekete kocsijával a versenypálya melletti folyóba lökte az én piros autómat. Cameron csak nevetett rajtam, és vigyorogva vezette a célba a járművét.

– Csaló vagy! Remélem, este nem tudsz majd aludni a lelkiismeretedtől! – fontam össze a karjaimat a mellkasom előtt, majd morcosan hátradőltem az ágyon.

– Biztosítalak róla, hogy fogok tudni – nevetett, majd ő is a párnákra fektette a fejét. Dacból az ellenkező irányba fordultam. Válaszképp átölelte a derekamat, és közelebb húzott magához.

– Utállak – mondtam továbbra is a hátamat mutatva neki.

– Nem utálsz – felelte magabiztosan, még közelebb vonva magához. Megfordultam az ölelésében, így az orrunk súrolta egymást.

– Ne legyél olyan biztos.

Pár pillanatig csendesen bámult a szemeimbe, majd egy apró puszit nyomott a számra.

– Hiányoztál – suttogta az ajkaimba, továbbra sem szakítva meg a szemkontaktust. Végül én voltam az a személy, aki ezt megtörte egy igazi csókkal. Ezután hosszú percekig csak egymással szemben feküdtünk; az egyetlen hang, ami hallani lehetett, az kettőnk lélegzetvétele volt.

– Megtörné a hangulatot, ha felhoznám, hogy beszéljük meg a Candice ügyet? – kérdeztem halkan. Utáltam magam (és Candice-t), amiért még ilyen pillanatokban is ő járt a fejemben. Olyan, mintha beleragasztotta volna magát a gondolataimba.

– Nagyon – felelte Cameron, mire én újabb puszit nyomtam az ajkaira. Candice megvár.

∞

Pár óra tétlenkedés után úgy döntöttünk, bemegyünk a városba valamit enni, mivel Cameron hűtőjében még mindig csak egy csomag sonka árválkodott, amivel ne sokat tudtunk kezdeni. Megszavaztuk, hogy hamburgerezni menjünk, így Cameron elvezetett a szerinte legjobb helyre. A burger tényleg kifogástalan volt, így biztos voltam benne, hogy a többiekkel is el fogok jönni ide.

Éppen egy filmen vitatkoztunk, mikor valakinek nekimentünk. A szemeim kikerekedtek, mikor megláttam ki áll előttünk. Mikor átpillantottam Cameronra, ő is pont ugyanígy bámult. Egyedül a harmadik személy nem tűnt lesokkolnak.

– Ezt a nézést tartogassátok a többiekre. Örüljetek, hogy Seth papa botlott belétek, nem például Candice, aki amúgy szintén a városban van, szóval én nem sétálgatnék ilyen nyugodtan. Ne nézzetek már így, tudom, hogy együtt vagytok.

Cameronnal egyszerre kaptuk egymás irányába a fejünket. – Elmondtad neki?!

– Senki nem mondott semmi, nyugi van – forgatta a szemeit Seth, majd büszkén kihúzta magát. – Magamtól jöttem rá.

– Tudja még valaki? – kérdeztem aggódva, de Seth megrázta a fejét.

– Ha arra célzol, hogy elmondtam-e valakinek, a válasz nem. Szerintem senki nem sejt semmit. Legalábbis eddig, mert ha meglátnak titeket együtt a városban, akkor mindenkinek egyértelmű lesz. – Mikor még mindig kerek szemekkel bámultunk rá, sóhajtott egyet. – Menjetek már!

Mindketten bólintottunk, majd egy ölelés után elindultunk vissza Cameronékhoz. Egész úton paranoiásan pillantgattam magam mögé, hátha Candice valahol a közelben ólálkodik. Magamban óriásit sóhajtva léptem be a barna bejárati ajtón.

– Azt hiszem, most már alkalmas megtárgyalni a Candice-ügyet – bólintott Cameron, miután letelepedtünk a kanapéra.

– Nálam van a szabálylistája – biccentettem, majd előhúztam a papírt farzsebemből. – Gondolkodom egy biztonsági másolaton, hátha elveszíteném eme értékes írást.

– Ez egy nagyon jó gondolat – dicsért meg viccelődve a barátom, aztán kivette a kezemből a listát. – Na, nézzük át ezt a szarságot. Melyikkel kezdjük, a szabad vagy a tilos listával?

– A szabad rész elég terjedelmes, nézzük először azt – feleltem, felidézve a lista tartalmát a fejemben. Cameron fordított a lapon, és szembe találta magát a listával.

– Első és egyetlen pont: jó messziről elkerülheted őt – a mellettem elterülő fiú elismerően bólintott egyet. – Ez tényleg hosszú volt.

– Hát igen, a tiltás része érdekesebb lesz.

– Oké, lássuk – mondta, majd átfordította a papírt a másik felére, aztán olvasni kezdte az első pontot. – Első, nem érhetsz hozzá.

– Jobb lesz, ha kérsz tőle egy burkot, nehogy a végén hozzád érjek. Talán még a tévében is benne lennél; a srác, akit barátnője egy hordozható karanténba zárt exe elől! – gúnyolódtam már rögtön az első ponton. És ez még csak az eleje volt!

– Ezt mindenképpen átgondolom, köszi az ötletet – kacsintott rám, majd visszatért a lista olvasásához. – Második, nem beszélhetsz vele. Jegyzeteld le, a hordozható karanténnak hangszigetelnek kell lennie!

Nevetve bólintottam egyet, és tovább figyeltem a felolvasott pontokra. A további tizennyolc pont további hülye tiltásokat tartalmazott, mint például nem adhatok Cameronnak semmit vagy, hogy semmiképpen se mehetek vele sehová. A listából összesen tizenhét pontot szegtünk meg a vasárnapi délután során. Hoppá.

A nap további részében a házon belül lógtunk, beszélgettünk és videojátékoztunk. Fél hat felé úgy gondoltam, ideje lenne indulni, így magamra kaptam a táskámat, és már indulásra készen is álltam.

– Egyébként Candice azt üzeni, hogy ha nem vagy a táborban, az ugyanúgy szabályszegés – mosolyogtam rá gúnyosan, visszaemlékezve a tegnapi esti beszélgetésemre a feketehajú lánnyal.

– Utánad egy órával visszaindulok, hogy ne együtt menjünk – bólintott Cameron, mire én is biccentettem egyet, majd készültem egy hosszú búcsúcsókkal elköszönni, de ő megelőzött. Pár percet eltöltöttünk még szorosan egymáshoz simulva, aztán Cameron kicsit távolabb húzódott.

– Mivel most különösen meg vagyunk figyelve, lehetne egy közös találkozó helyünk. Bármikor, mikor szüksége van rám, írj egy sms-t, én pedig odamegyek, rendben? – Válaszképp bólintottam, mire ő is ezt tette. – Anya irodája mögött van az erdő. Csak pár tíz métert kell beljebb sétálnod teljesen egyenesen, és találsz egy faházat. Régen raktárnak használták, de szerintem az itt dolgozók már évekkel ezelőtt elfelejtették, hogy még ott áll.

– Oké. Azt hiszem, sokat fogod látni ezen a nyáron azt a házat – villantottam rá a vigyort, erre ő visszahúzott magához, és szorosan megölelt. Ez után öt perccel már az utcán sétáltam a buszmegálló felé, hogy visszatérhessek a valóságba, ahol egy elszánt Candice jár folyton a nyomomban.

TIZENNEGYEDIK | BARÁTOK ÉS ELLENSÉGEK

Balázs Dóra

2014. 06. 06. szombat

A partra leérkezve elfoglaltuk a szokásos helyünket a sziklákon, és kezdetét vette az órákig tartó röhögés. Míg Seth Kingát fürdette akarata ellenére a tóban, mi Liammel kint ültünk a parton. Szegény barátnőm nyelt vagy fél liter vizet, míg végül sikerült kigáncsolni a barátját, hogy fölé kerekedhessen. Élvezet volt nézni, amit összebaromkodtak.

–  És mi újság mostanság? – kérdeztem kicsit kínosan Liamtől, pedig ennek nem szabadna nyomasztónak lennie. Bár igazából ennek a kérdésnek nem is szabadna kettőnk között lebegnie. Egyszerűen nem tudom, hogyan állunk Liammel. Van, mikor tök jól elvagyunk, viszont néha teljesen hidegen viselkedik velem, mint például most. Percekig ültünk ketten, teljesen csendben.

– Az égvilágon semmi – sóhajtotta, és úgy tűnt, ennyivel le is zárta a beszélgetést az ő részéről. – Na és veled?

– Barátok vagyunk, vagy sem? – tettem fel a kérdést válasz helyett. Ha Liam habozott volna a válasszal, akkor talán el is sírtam volna magam. De szerencsére nem tette.

– Persze – bólintott. – Miért ne lennénk?

– Nos, soroljam? – nevettem zavartan. Temérdek indokot felhozhattam volna, de Liam leintett, mielőtt elkezdtem volna a listát.

– Dóri, egyike vagy a legközelibb barátaimnak. Sajnálom, ha néha nem úgy viselkedem veled, hogy kéne, de nehéz hónapom volt, valamint van jelenleg is.

– Talán, ha elmondanád… – vetettem fel, hátha tudok neki segíteni valamiben. Sokszor láttam rajta a meggyötörtséget, de ha közeledni akartam, hozzám vágta, hogy nem tartozik rám. A mostani helyzet sem volt másképp.

– Nem hinném… – motyogta, de nem fejezte be, mert Seth odakiabált nekünk. Bár valószínűleg amúgy is lógva hagyta volna a mondat másik felét.

– Miről titkolóztok? – kérdezte „neheztelve” a vízben lubickoló barátunk. Mivel én nem válaszoltam, Liam megtette helyettem is.

– Csak elmeséltem A sztorit – kiáltott vissza a kövön ülő srác a másiknak, mire az még innen nézve is lesápadt.

– Hogy mit csináltál? – visította Seth olyan magas hangon, amit még Candice is megirigyelne. És itt is van. Már a gondolataimban is az a liba mászkál. Lehet, hogy öt év múlva is arra riadok fel éjjel, hogy Candice az álmaimban járkál. Brr.

– El. Meséltem. A. Sztorit – tagolta Liam vigyorogva, míg Seth kifelé támolygott a tóból. Igazából nem tudtam, milyen sztoriról lehet szó, de Seth arcát látva nagyon is kíváncsi lettem rá. Teljesen kétségbeesetten bámult ránk, az arca pedig vörösben pompázott.

– Nem merted! – motyogta elakadó lélegzettel Liamre meredve, aki pókerarcot vágott. Mikor rám pillantott, valahogy megkönnyebbült, és a színe is egészséges lett. – Elmész te a francba! Nem is mondtál semmit! – villantotta rá dühös tekintetét a most már röhögő fiúra.

– Tényleg nem, de vicces volt! – vigyorgott továbbra is. Csak akkor hervadt le a mosoly az arcáról, mikor Seth jól tarkón vágta, és megdobálta faágakkal (?). Igen, ők tizenkilenc évesek.

– Te meg mit mosolyogsz? – fordult felém Seth, mikor akaratlanul is mosoly szökött az arcomra. Hát, ha ezt az ösztönös cselekedetet meg tudtam volna gátolni, Seth nem dobott volna meg egy faággal engem is. Legalábbis remélem. Az akciójáért cserébe én apró köveket szórtam a nyakába, amit már nem élvezett annyira. Néha elfelejtem, hogy ő Seth, vannak fura döntései és nem mellesleg fiú, tehát elviekben erősebb nálam. Viszont ő is általában megfeledkezik róla, hogy edzésekre járok, tehát a fiú-lány erőviszonyok nem annyira térnek el, mint például a barátnőjénél. Így tehát ő a vállára kapott – szerencsére előre gondolkodtam, és már itt Liam kezébe nyomtam a telefonomat–, és úgy vitt a tó felé, hogy mártózzak egy kicsit. Persze ezt én nem hagyhattam csak úgy, ezért míg a víz alatt voltam, kirántottam a lábait, így hátalt egyet. Gyorsan cselekedtem, mielőtt feljöhetett volna a felszínre, fölé támaszkodtam. Két másodpercre hagytam, hogy levegőt vegyen, majd rögtön vissza is nyomtam a víz alá. Csak pár másodpercig tartottam lent, mert amúgy panaszkodna, hogy „majdnem megfullasztottam”.

– Mit kerestél odalent, Seth? – mosolyogtam rá gúnyosan, miközben ő a szájában maradt vizet köpködte.

– Téged, de úgy látszik elkerültük egymást – vigyorgott vissza rám sunyin, a következő pillanatban pedig a víz alatt találtam magam. Szemét! Így egyáltalán nem poénos az egész. Próbáltam a lábammal kigáncsolni, de nagyobb egyensúlyban volt, mint múltkor.

Másodpercekig a víz alatt tartott, utána felengedett. Szikrázó szemekkel bámultam a fiúra, miközben a partról hallottam Kinga nevetését. Seth szerelmesen mosolyogva pillantott felé. Én kihasználva ezt az alkalmat, kirúgtam alóla a lábait, így ismét a vízbe csobbant.

– Hagyd már ezt abba! – kiáltott rám, én pedig a nevetéstől alig álltam a lábaimon. Ezt Seth is észrevette, mert lehúzott a vízbe maga mellé. Ezt már nem adtam vissza, csak nevettem rajta, ahogyan a mellettem ülő fiú is.

– Végeztetek? – kiáltott oda hozzánk Kinga, mire oldalra fordítottam a fejem, és Sethre pillantottam. Ő felém nyújtotta a jobb kezét, ezzel békét ajánlva. Természetesen elfogadtam, hiszen már éppen elég vizet nyeltem.

Mindketten csuromvizesen kászálódtunk ki a tóból, és foglaltuk el a helyünket a sziklákon. Miután leültem, Liam a kezembe nyomta a mobilomat.

– „Cambridge” hívott – jelentette be, bennem pedig hirtelen meghűlt a vér. Csak ne az legyen a következő bejelentés, hogy fel is vették! A szemem Kinga és Liam között cikázott, de semmi különöset nem véltem felfedezni rajtuk, így kicsit megkönnyebbülten néztem a telefonom kijelzőjét. Egyetlen nem fogadott hívás. Észrevehetetlenül kifújtam a bent tartott levegőmet.

„Cambridge” egyébként Cameront takarja, mivel nem akartam az igazi nevén benne hagyni a mobilomba, kitudja, ki kezébe kerül. Igen, itt elsősorban Candice-re gondoltam.

– A herceg hívogat? – kérdezte szórakozottan Seth, de csak megráztam a fejemet, és egy pillanatot kértem, hogy visszahívhassam az illetőt. Amint kellő távolságba kerültem tőlük, ez meg is történt. Cameron pedig a második csörgésre fel is vette.

– Szia! – köszöntött, majd miután is én megtettem, folytatta is az előbbi hívásának okát. – Holnap ráérsz?

– Ööö, elvileg igen. Mire készülsz? – kérdeztem gyanakodva, mire ő elnevette magát.

– Nyugi, semmi olyat, amiből baj lenne – nyugtatott meg, majd hozzátette: – Elvileg.

– Oké, mondd, és utána mérlegelünk – utasítottam, ő pedig elkezdte ismertetni a tervet, ami az, hogy holnap akkor indulok ki a táborból (mivel ugye a felügyelők szabadnapja van), mikor még senki nincs fent, tehát senki nem köp be Candice-nek.

– Rendben, akkor nálad találkozunk? – egyeztettem utoljára, amire igenleges választ kaptam, aztán letettük. Épp meg akartam vakarni a karomat, mikor észrevettem valamit a gipszemen. Konkrétan, hogy a tetejéből hiányzik egy darab. Te jó ég!

– Seth! Miattad a gipszem mállik! – kiáltottam dühösen az említett fiúnak, aki erre fejen csapta magát (?).

– Basszus, teljesen elfelejtettem, hogy gipsz van rajtad! Sajnálom! – Mikor visszaértem hozzájuk a gipszem láttán elhúzta a száját.

– Nem gáz, mert gyakorlatilag az én fejemből is kiment… – rántottam vállat. Habár valószínűleg Cameron nem pont ilyen programot képzelt el, de muszáj lesz beiktatnunk egy kórházat. – Holnap beugrom a dokihoz.

– Elkísérünk – jelentette be Kinga, nekem pedig gyorsabban kezdett dobogni a szívem. Valahogy le kell róla beszélnem.

– Á, nem kell, jó uncsi dolog a kórház – legyintettem, és próbáltam lazának tűnni. De Kinga nem tágított.

– De, szívesen elkísérünk!

– Mondom, nem szükséges, új gipszet raknak, és annyi… – próbálkoztam elkeseredetten. Seth átölelte a barátnője vállát, és úgy szólt hozzá.

– Hagyd, amúgy is a be akartam veled menni a városba. Tudod, mondtam, hogy akarok már végre enni olyan fagyit…

Sethre néztem, aki szintén engem bámult. Úgy tűnt, mintha értené, milyen fontos ez nekem. De lehet, hogy csak az agyamra ment a tó vize.

– Hát jó, én is ennék már olyan fagyit – mosolyodott végül el Kinga vállat vonva, nekem pedig körülbelül egy szikla gördült le a szívemről.

∞

Egészen vacsoráig kint voltunk a tóparton, és beszélgettünk, hülyéskedtünk. Egyedüli negatívumként (a gipszem mellett) azt tudnám felhozni, mikor a magyar fiú, Bence felbukkant az egyik haverjával, Eliottal együtt lejöttek a partra és kiszúrtak minket. Direkt magyarul beszélt hozzánk, hogy a többiek ne értsék. Ez legfőképp Sethet zavarta, hiszen elég feltűnően idegesítette Kingát, amire a barátja természetesen ugrik. Mielőtt Seth nekiugorhatott volna a srácnak, inkább eljöttünk, amúgy is közeledett a vacsoraidő, és kettőnknek rendbe kellett szednünk magunkat a vízi csata miatt.

Vacsoránál egy darabig egyedül ültem a gyerekekkel, nyugalomban – a kölykök magatartását nem számítom a nyugalom megzavarásának, hiszen ők eleve ilyenek. Örültem, hogy végre nem kell Candice nyávogását hallgatnom, mert azt gondoltam, ha Cameron nincs itt, ő nem ül hozzám. Hát, tévedtem.

Egyenesen elém ült, jégkék szemeivel engem vizslatott, cseppet sem kedvesen. Villámat letéve dőltem hátra a székben és fontam össze a karomat a mellkasom előtt.

– Mondd! – szóltam hozzá hűvösen.

– Remélem, tudod, hogy ha nincs itt, az azt jelenti, hogy megszegtétek a szabályokat…

Nem kellett sokat gondolkoznom, kire érti. Csak egy valaki nincs itt.

– Neked elment a józan eszed… – Kicsi híján múlt, hogy ne fejeljem le az asztalt.

– Holnapig éjfélig adok időt. Ha nem… – húzta gúnyos mosolyra a száját.

– Ha nem jön vissza, kirúgatsz a semmiért. Értem – bólintottam hasonlóan csípős stílusban.

– Tudod mit? – biccentett felém. – Vehetjük így is.

– Szuper, örülök, hogy megbeszéltük – erőltettem mosolyt az arcomra, míg ő továbbra is ugyanazzal a gunyoros mosolyával méregetett. – Akkor esetleg felhívhatnád a pasidat, hogy tolja vissza a seggét!

Candice idegesítően felnevetett. – Abban mi lenne az izgalmas?

Az ujjammal az asztalt kocogtattam, idegességem levezetése érdekében, de nem nagyon használt, így inkább felálltam az asztaltól, és ott hagytam az étkezőt, vele együtt Candice-t is. Az épületből kiérve a mai nap másodszor tárcsáztam Cameron számát.

TIZENHARMADIK | SZABÁLYZAT 2/2

Nagy Kinga

2014. 07. 06. szombat

Sara arca piros volt a méregtől, hogy a terve nem jött be, viszont nekem egyenesen virágzott. Kíváncsi vagyok, vajon meddig fog próbálkozni… a tábor végéig? Vagy talán feladja és talán még haza is megy? Jó kérdések, én az utolsóra szavaznék. Az egyetem előtt lenne egy kis nyugtom Sethtel, amiért eredetileg is jöttem a táborba. Talán ez az utolsó nyár, amit együtt tölthetünk, és utálnám, ha egy Sara-féle ember miatt nem tudnánk kihasználni.

Miközben Dórival visszafelé sétáltunk az ösvényen, gondolkozni kezdtem, hogy mit lehetne ma csinálni. A tanárok kimenőnapja van, tehát nincsenek órák, a kicsik is el vannak egymással.

– Mi lenne, ha ma lemennénk a partra Seth–tel és Liammel? Csak ellenénk, meg ilyesmi… – vetettem fel az ötletet Dórinak.

– Jó ötlet, úgyis rég voltunk úgy igazán együtt… Ebéd előtt vagy után? – kérdezett vissza a barátnőm, én pedig megszavaztam az „ebéd után”-t. Ebéd előtt valószínűleg (oké, biztos) elmegyek Seth-hez, és megkérdezem Sararól, mintha nem lettem volna ott.

A kereszteződésnél elköszöntünk egymástól egy „ebédnél!”-el, ő a tisztás felé vette az irányt, én pedig a fiúk háza felé. Nem is kellett bekopognom a faház ajtaján, mert Seth-et a lépcsőn ülve találtam. Mikor meglátta, hogy közeledek, felállt, elém jött, és egy csókkal köszöntött.

– Szia, mi volt Sara-val? – kérdeztem, rögtön az engem érdeklő dologra térve. Seth vett egy mély levegőt, majd a szemeit forgatta.

– Csak a szokásos. Ismerem, te is kezded megismerni, nincs miről beszélni. – Karjait átvetette a vállamon, és a part felé kezdtünk sétálni.

– Dórival megbeszéltük, hogy ebéd után lemegyünk a partra a négyes csapattal. Ugye van kedved? – váltottam témát, mert úgy látszik, csak ennyit akart mondani a témáról. Ha nem voltam volna ott a Saraval történt beszélgetéskor, most megölne a kíváncsiság. Lehet, hogy a hallgatózás rossz dolog, de néha nincs más, amit tenni lehetne. Saraval szemben pedig tiszteletlennek sem érzem.

– Persze, jól hangzik! És a víz is jónak tűnik… – húzogatta a szemöldökét, ami általában azt jelentette, hogy a terve nekem nem fog tetszeni.

– Ha meg mered csinálni… – néztem rá dühösen, mert nem volt nehéz előre kitalálni, hogy mi is jár a fejében. Seth és a víz nem túl jó kombináció főleg, ha más is a közelében van.

– Akkor mi van? – húzta pimasz mosolyra a száját, majd szorosan a derekam köré fonta a karjait, és adott az orromra egy puszit.

Balázs Dóra

Éppen, hogy leültem a tisztás egyik padjára, a mellettem lévő hely is megtalálta a tulajdonosát. Addig oké, hogy valaki leül mellém. Az már nem oké, hogy ez Cameron, az meg főleg nem, hogy Candice a nyakában loholt, így aztán a lány nagyon dühösen nézett rám.

– Hali – köszönt Cameron vigyorogva. Ismertem ezt a vigyort. Ez a „kiterveltem valamit, lehet bajod lesz belőle”-féle mosoly. Ha ezt még egy kacsintással is megspékeli – ahogy most is tette –, az már nagyon rossz jel. Mielőtt Candice robogva megérkezett volna, még elsuttogta, hogy „viselkedjek úgy, mint egy barát”. Nem igazán értettem mit akart, míg el nem kezdte a játékot.

– Mi a frászt csinálsz? – nézett le pipacsvörös arccal Candice a „barátjára”, minden egyes szó után tartott egy kis szünetet. Cameron pimasz mosollyal nézett fel rá.

– Minek látszik? Beszélgetek… – magyarázta a helyzetet. Vártam, mi sül ki ebből. Cameron ismét felém fordult, folytatva a társalgást:

– És hogy vagy? Jól telik a napod?

– Igen, nagyon szép napunk van. Kellemes az időjárás, ez Angliában nem túl megszokott nem? – mosolyogtam bájosan, miközben barátian elcseverésztünk, míg Candice feje egyre vörösebb és vörösebb lett a méregtől.

– Azt hiszem, világosan megmondtam, hogy nem beszélhettek egymással! Repülni akarsz? – szegezte rám jeges kék szemét. Mielőtt válaszolhattam volna erre a kérdésre, Cameron megtette helyettem.

– Tulajdonképpen nem volt erről szó. Tavaly megegyeztünk, miben is…? Ja, igen, hogy Dóri maradhat, amennyiben szakít velem. Ez megtörtént, az meg nincs megtiltva, hogy barátok legyünk, beszélgessünk. Ilyen az ember, szereti az érdekes társaságot.

Candice gúnyos mosolyával elárulta magát, még mielőtt megszólalt volna. Cameron érvelése nem hatotta meg, inkább csak még jobban felmérgesítette. És tudjuk milyen Candice, ha mérges, még kibírhatatlanabb, önzőbb, őrültebb, önteltebb, mint egyébként.

– Örülök, hogy emlékeztettél rá. Ne aggódjatok, mindketten kaptok egy listát, hogy mit nem csinálhattok egymás közelében.

– Ne fáradj! Inkább gyűjtsd össze, hogy mit csinálhatunk, azt gondolom, az rövidebb – mosolyogtam rá, de belül forrtam a dühtől. Nem akartam elkövetni még egyszer a tegnapi hibát.

– Jól gondolod! – mordult rám, majd csettintett egyet Cameronnak, hogy kövesse. Nos, mivel a fiú nem éppen arról híres, hogy egy csettintésre ugrik, ez nem jött össze. Illetve annyit elért, hogy felállt a padról, de ott is hagyta Candice-t egy „beteg állat” kíséretében. Helyesbítek, így kezdődött a mondat, hogy ezt mi követte, azt mi már nem hallottuk.

Széles vigyorral az arcomon Candice felé fordultam. – Hm, szép napunk van.

Ő pedig ott hagyott.

Igazából attól, hogy Candice megtilt nekünk egy csomó dolgot, nem változik semmi. Eddig se beszéltünk egymással nyilvánosan, ezután se fogunk.

Néhány perccel később megszólalt a mobilom, és a csengőhangból már azelőtt tudtam, hogy ki hív, mielőtt ránéztem volna a kijelzőre, így le is nyomtam a fogadás gombot.

– A kérdésedre válaszolva, igazad van, nem túl megszokott ez az idő – hallottam meg a hangot a vonal túlsó végén.

– Szerinted milyen hosszú lesz a tiltó listája? Harminc oldalnál több vagy kevesebb? – érdeklődtem, miközben visszafelé sétáltam, és figyeltem, hátha valahol Candice kéme rejtőzik. Ez paranoiásnak tűnhet, de őszintén, Candice-ből már akármit kinézek. Lehet, a következő húzása az lesz, hogy kamerákat szereltet fel a tábor összes zugába.

– Á, nyugi, meglesz az ötven is. – Szinte láttam, ahogy legyint.

– Ne feledd, a kis akciód miatt van ez! – emlékeztettem a dolgokra, de ő csak nevetett.

– Szerintem már tavaly óta írja a listát. Talán woodoo babája is van rólunk, vagyis inkább rólad. Igazi boszorkány. Ez a kis beszélgetés csak egy ürügy volt neki, egyszer úgyis megunta volna, hogy minden nyugodt.

– Tudom – sóhajtottam egyet. – De most megyek, veszélyes övezetbe értem. Ebédnél találkozunk, ha nem távolít el a húsz méteres körzetemből. Szia!

Ráérősen elsétáltam, hogy felszedjem a gyerekeket, akik szokás szerint óriási felfordulást csináltak a faházban. A felfordulás még szép szó. Néhány kislány sálakkal volt egymásnak kötözve a padlón, míg a fiúk fél szemüket egy fekete védővel letakarták.

– Jett, Frank, megtaláltuk Bolygó Hollandi hajóját, ideje a túszokat felpakolni rá! – utasította az egyik kisfiú a másik két kalózt.

– Jézusom! – forgatta a szemét Lucas, úgy látszik, ő már kinőtt a kalózosdiból, és ezt ki is fejezte. Mit lehet tenni, a kamasszá válás útjára lépett.

– A kapitány megérkezett a hajóra, szóval jó lenne, ha indulhatnánk ebédelni! A lányokat meg oldozzátok el, most! – utasítottam mindenkit szigorúan. Hihetetlen, de az első szavam utána tették, amit mondtam. Felügyelők hatalma, éljen!

Az ebédlő felé a sor hátulján mentem, Lucas-szal együtt. Bölcs Dóri tanításai pedig megkezdődtek.

– Nem kéne ennyire lenézőnek lenned. Attól még, hogy te már kinőttél belőle, ők játszhatnak ilyeneket!

Lucas fujtatott egyet, majd morgott valamit. Hát, jó, úgy látszik, a mai fiatalok nem értékelik, ha tanácsot adnak nekik.

Az ebédlőben még csak mi ültünk az asztalunknál, így kiélveztem ezt a pár percet. Különösen, hogy desszertnek kaptunk palacsintát is, így persze, hogy előbb azzal kezdtem. Sajnos, mire megettem, már megérkezett a társaságunk. Kivételesen Candice ült le elém és nem Cameront. A lány nem várt semmire, lecsapott elém egy papírost.

– Nyugi, vacsorára sikerül majd elolvasnod! – nevetett Cameron, mielőtt még a papír felé nyúltam volna.

– Kettes pont! – figyelmeztette őt Candice villámokat szóró szemekkel. Cameron nem fojtotta vissza a mosolyát, miközben Candice-re nézett.

– Az csak Dórira vonatkozik, nem? – húzta fel a szemöldökét vidáman. Végül is mi értelme lenne megtiltani neki, hogy beszéljen hozzám, ha én – erősen sejtem – nem válaszolhatok? Candice másképp gondolta.

– Most, hogy így mondod, nem! Minél több buktató, annál jobb! Bármelyik pillanatban kirúgathatod Dórit, hiába nem csinált semmit. Most már erősen függ a sorsa tőled is, szóval jól gondold meg, ha játszani akarsz!

Cameron rám emelte barna szemeit, tekintete beszélt helyette is. Bűntudatos volt, mert azt hitte, ez miatta történt, a délutáni miatt. De ez az egész egyetlen egy ember hibája, azé, aki éppen előttem ül gunyoros vigyorral az arcán.

Cameron felállt az asztaltól, egy pillanatra lepillantott Candice-re, úgy tűnt, mintha mondani akarna neki valamit, de végül nem tette. Csak kisétált az étkezőből.

– Hm, szép napunk van – vigyorgott rám gúnyosan az előttem ülő lány, de figyelmen kívül hagytam, úgy tettem, mintha nem is ülne előttem. Most az egyszer hálás voltam a gyerekek rendetlenkedéséért, legalább míg rendet tettem köztük, nem kellett Candice-re néznem.

Ebéd után épp, hogy kiléptem az étkezőből megcsörrent a telefonom. Arrébb mentem a kiözönlő gyerekektől és felügyelőktől, és fogadtam a hívást.

– Haragszol? – hallatszott a vonal túlsó végén egészen halk hang.

– Nem a te hibád. Candice egy őrült személy, ez az élete – ellenkeztem vele, de úgy látszik nem győztem meg erről.

– Ha nem feszegettem volna a témát annyira, talán nem találta volna ki ezt a sok hülye szabályt! – morgott egyszerre idegesen és kissé elkeseredetten. Még mielőtt újabb mondatba kezdett volna, közbevágtam.

– Hidd el, Candice fejében ezek a szabályok már jóval ezelőtt léteztek. Felesleges erről beszélni – próbáltam lezártnak tekinteni a témát, de ő nem nagyon akart beleegyezni.

– Tudod, hogy mennyi hülyeséget összebeszélek, mi van, ha miattam rúgnak ki?

Cameront mindig olyan embernek láttam, aki sose aggódik semmi miatt, mindig laza. Tudtam, hogy van szíve, meglehetősen nagy azok felé, akiket szeret, de nem igazán gondoltam volna, hogy ez a Candice dolog meg fogja viselni.

– Akkor nem fogom látni Candice-t, még meg is fogom köszönni neked! – megpróbáltam megnevettetni, de a hang, amit kiadott, nem volt őszinte. – Figyelj, ne aggódj emiatt! Ha kirúgnak is, majd kitalálunk valamit. Jók vagyunk benne, nem?

– Remélem, olyan jók, mint mondod – sóhajtott egyet. Az ebédlőből éppen kiérkeztek Kingáék, a barátnőm rögtön integetni kezdett. Feltartottam az ujjamat, jelezve, hogy egy perc, és megyek.

– Hol vagy most? – kérdeztem a telefonba beszélve.

– Otthon – felelte, előttem pedig megjelent a családi ház, ahová tavaly elvitt.

– Úgy érted…?

– Igen, haza jöttem hozzánk – fejezte be a mondatomat. – Ha még egy pillanatig ott maradtam volna, tudom, hogy elrontom.

Azt kívántam, hagy legyek ott vele, és adhassak neki egy ölelést. Akárhányszor voltam rossz passzban, ő ott volt, és visszagondolva, hogy hány pólóját áztattam át a könnyeimmel, ott kéne lennem.

– Cam… – kezdtem, de nem tudtam mit mondhatnék. Sose voltam a szavak embere, és úgy érzem, ezután sem leszek.

– Dóri! – kiáltott oda nekem Kinga, mert már mindhárman ott álltak az étkező előtt rám várva.

– Menj! – mondta a vonal túlsó végén lévő srác.

– Megleszel? – kérdeztem a körmömet birizgálva.

– Mikor nem? – kérdezett vissza most már kicsit több vidámsággal a hangjában, ami az én arcomra is egy kis mosolyt festett.

– Szeretlek, szia – köszöntem el, mert Seth már apró köveket kezdett dobálni elém, kifejezve türelmetlenségét. Miután letettem a telefont feléjük indultam, hogy eltölthessünk egy délutánt együtt úgy, mint régen.